Tombolt a közönség. Az LM.C, élete legeslegjobb koncertjét adta a mai estén. Mindenki visítozott, az emberek felváltva ordították hol maya, hol pedig Aiji nevét. Nem csoda, hiszen a fiúk kitettek magukért... Majdnem egy háromórás koncertet adtak. Majd elérkezett az utolsó szám... Aiji szokás szerint, minden megmaradt erejével összpontosított. Minden számot úgy akart eljátszani, mintha azután a dal után nem maradna hang a világban, hogy mikor vége van, mindenki szíve erősen összeszoruljon, hogy teljesen önmagától egy olyan dalt alkosson, amit örökké énekelni kell. Ha másért nem, hát maya kedvéért... Ugyanis maya mindig azt mondta, hogy az emberek mindent elfelejtenek egyszer, s hogy ez ne merüljön feledésbe, örökké énekelni akar, akárhányszor is születik meg vagy pusztul el, akkor is, ha az élete múlik rajta, énekelni fog... hmm... maya és az álmai... aranyosak, mint mindig.

Ezután viszont megtörtént az, ami egyszerre mindent megváltoztatott... maya odafutott Aijihoz, a hajánál fogva közelebb húzta magához, és megcsókolta. A közönség ujjongott, a lányok kameráztak, nevettek és tapsoltak. Siker volt, bár Aiji szemében ez inkább egy szánalmas és erőltetett kísérletezésnek tűnt az előre törekvés érdekében. Egy megalázott és kegyetlen helyzet, amiről azt hitte, sosem kell majd megélnie, főleg azáltal a férfi által nem, akit szeretett... Szerette mayát, s maya is őt, de határtalan büszkeségüknek és önfejűségüknek köszönhetően - ami a siker édes ízéből és emberi korlátaik megtartásából fakadt, amiket egy kegyetlen világ akarva-akaratlanul is megkövetelt tőlük céljaik eléréséhez - sosem mondhatták el egymásnak. Minden mélyről jött vágyat, ami akkor tört elő belőlük, mikor egymásra néztek, egyszerűen kiöltek magukból. Mert hiába szeretsz valakit... ha a környezeted általi befolyásoltság győz, az csak vágy...

De régen nem így volt. Mikor még csak ketten voltak, csak önmaguk és az álmaik, amik minden nyáron újjászülettek és minden évben változtak, szerették egymást tiszta szívből, ártatlanul és őszintén. Majd eljött az ezredik nyár, s megfogant az álom, hogy ők reflektorfényben akarnak élni. Hát teljesült... Viszont ezzel nem csak egymást pusztították el, hanem minden emléket és érzést, ami valaha is létezett kettejük között. Mert azon a nyáron mindennek vége lett...

Most mégis, mintha újra előtörtek volna a régi emlékek... Aiji megkövülten állt a színpadon, mayát nézve kérdő tekintettel, remegő ajkakkal.

- maya, miért játszadozol velem? - egyre csak ez járt a fejében. Térdre rogyott... - Nem. Te nem szeretsz engem. És én... én sem szeretlek. Ez csak játék... a sikerért. Igen, hazugság. Majd elmúlik, mint minden... ugye? Vége lesz, igaz? Ez az érzés... megszűnik majd. Összetörik. Millió darabra hull majd. Ugye... ? Ugye igazam van? - mondta magának szinte könyörögve, hisz elcsukló hangját a nagy kiáltozások miatt senki sem hallotta. maya aggódva nézett rá. „Mit tettem?"...

Aiji  összeszedte magát, és a rajongók kedvéért még egy apró mosolyt is erőltetett az arcára a koncert végén. Meghajoltak, s ő, amilyen gyorsan csak lehetett, leszaladt a színpadról, majd átöltözés nélkül, gitárjával a kezében egyszerűen elfutott. A szállodai szobájába érve jéghideg víz alá vetette magát, hogy kicsit kitisztuljon az agya. A gondolatok túláradtak a fejében. Semmiképpen sem akart vele találkozni. Azzal, aki elárulta... Kijött a zuhany alól, megtörülközött, az ágyára ült, és nézte a borús felhők által eltakart éjszakai eget...

maya rémült arccal szaladt le a szálloda recepciójára, s azonnal kiabálni kezdett:
- Hol van? Hol van Aiji? A 302-esben kapott szobát, de nincs ott. Mindene eltűnt... a ruhái, a gitárja. Hol van? Hová tűnt?
- Sajnálom Yamazaki úr, a 302-es szoba lakója az elmúlt másfél órában jelentkezett ki és el is ment - szólt a pultnál álló asszony.
maya szemei elkerekedtek. Szája remegni kezdett, lábai összerogytak, szeméből pedig patakzani kezdett a könny.
- Aiji... elment? - suttogta.
Még ebben a pillanatban felpattant és rohanni kezdett. Csak futott neki a világnak, fogalma sem volt róla, merre megy, de meg akarta találni Aijit. Mindent bejárt, addig futott, amíg csak tudott, de végül ereje határához ért. Térdre zuhant. Szemei előtt a régmúlt képei lebegtek. Felvillant az is, mikor azon a nyáron megszületett az az álmuk, ami végül is mindent szétzúzott. Azt hitte, csak egy álom volt, de rájött, hogy a valóság. Beült egy taxiba, s elment arra a helyre, ahol az álom megfogant.
- Ha minden itt kezdődött, itt is érjen véget minden...
Látta akkori önmagukat, mosolyogva, kézenfogva... s most könnyes, sáros arccal, egyedül ült ugyanitt. Hát vége...

- Mondd Aiji, emlékszel még arra a nyárra? Ültünk a dombtetőn és álmokat szövögettünk. Akkor még azt hittük, hogy bármit megtehetünk. Aiji, emlékszel még az álmainkra, mik akkor születtek? Elfelejtettem őket... És te hol vagy, hogy emlékeztess rájuk?

 

Maya. Szeretlek. De te ezt sosem tudhatod meg... Hogy ne fájjon, hát eltűntem. Azt hittem könnyebb lesz, de jobban éget a hiányod, mint valaha. Nem baj, az emlékek idővel eltűnnek, addig meg csak hadd fájjon. Igen, legalább tudom, hogy valóság voltál, s a veled együtt töltött idők is. De most már egy másik álmot látok... Ami sajnos hiába az enyém, még mindig tőled függ...

Azon a dombon Aiji, ahol álmaink megfogantak... még mindig ott várok rád, talán. Vajon az ég is ugyanaz, mint mire akkor felnéztünk? Várom a napot, hogy együtt lehessünk.
Talán egy másik életben, te is itt ülsz mellettem...

Írta: maya

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.