Köszi Aiji!

Hát ezt nem hiszem el! Már megint mi a fene baja lehet?! Miért kiabál? Ez ma már a 9. eset. Nem unja még?

 

 

Az előbb nem volt jó a mikrofonja színe, utána elbaszta a haját, azután, ha jól emlékszek éhes volt, majd nem kapott elég nyalókát és utána… ugyan most mi nem jó neki?

 

 

- Aijiii! - robbant be egy Maya az öltöző ajtaján lihegve és felháborodott arccal.

 

 

- Mi történt már megint?! Denki ellopta a nyalókádat vagy mi? - valahogy már nem tudok kedves lenni. Még szerencse, hogy ilyeneken nem húzza fel magát. Tisztában van vele, hogy ilyenkor koncert előtt sík ideg vagyok, így fel sem veszi a bunkóságom. Most is kicsit idegesen és bunkón kérdeztem rá a bajára, ugyanis 1 óra múlva kapunyitás és nekem most nincs erőm és idegzetem, de, ami a legfontosabb időm, hogy a kicsi lelkét ápolgassam.

 

 

- Nézd! - nyomott az orrom alá egy cukorkagömböt, amit kissé már megcsócsált.

 

 

- Egy nyalóka. - jelentettem ki nemes egyszerűséggel, ugyanis nem értettem, hogy mi lehet különös egy részben elszopogatott nyalókában. Főleg, ha az, az ő kezében van és a szájában volt. Úgy is megeszi előbb-utóbb. De inkább előbb, mint utóbb. Meg a nyalóka nála úgy is mindennapos alkatrész.

 

 

- Nézd meg jobban! - szinte már hisztizett. 

 

 

Ilyet sem láttam még tőle. Furcsa. Talán nyalókafüggősége egy újabb szintre lépett? Lehet. De most valahogy nem tud érdekelni, mert a gitárom még nincs tökéletesen behangolva. Jó lesz ezt a beszélgetést rövidre zárni.

 

 

- Mit kellene látnom rajta? - kérdeztem meg, miután minden szögből meg szakértettem a kis időzített bombát. - Ez egy nyalóka, akárhonnan is nézem.

 

 

- Hát ez nem igaz! - nézett az ég felé Maya - Itt már senki nem érti meg a problémámat?! - szinte hisztérikusan sikította.

 

 

- Mit kellene megértenem egy nyalókán? - kérdeztem ismét értetlenül - Jaj! Leesett! Nem tudod, hogy hogyan kezdj neki? - kérdeztem - Hát így! - és a szájába nyomtam a kis golyót.

 

 

Mayanak kigúvadtak a szemei, majd nagyon gyorsan kicuppantotta a szájából a gömböcskét.

 

 

Pár percig szaggatottan vette a levegőt, de közben folyamatosan vörösödött az arca. Nem mondom, hogy nem állt jól neki egy kis szín, mert nagyon is feldobta azt a fehér pofit. De ez most nagy baj volt. Lehet, hogy egy kicsit messzire mentem? Ilyenkor minimum egy napig duzzogni szokott, ami most nem lenne jó, tekintve, hogy úgy cirka 47 perc múlva koncertünk van. Arról nem is beszélve, hogy minimum egy szatyor nyalóka, 10 csomag gumicukor, két óriás vattacukor és egy egész napos vidámparki látogatás kell a vigasztalásához, ami persze jelen pillanatban ki van csukva.

 

 

A következő pillanatban viszont én nem kaptam levegőt. Maya olyat tett, amit még soha. A számba nyomta a nyalókát, majd nagy szemekkel bámulni kezdett.

 

 

- Na, érted már? - szólalt meg cirka 2 perc után és veszettül vigyorogni kezdett, mint aki most mondott valami nagyon okosat.

 

 

Én meg ismét néztem valami halál értetlen képpel. Majd leesett.

 

 

Kikaptam a számból a szopókát és kissé mérgesen Mayara néztem.

 

 

- Ez most felért egy közvetett csókkal. - magyaráztam és közben a nyalókát lengettem az orra előtt, amire ő - minő meglepő - rácuppant és nem engedte, így én engedtem el a nyelét a kis kristálygömbnek.

 

 

- Te! Ez ígyf szokkal finomaff. - nyammogta a nyalókával a szájában. Ez nem normális!

 

 

- És most már végre megmondanád, hogy mi volt a kiborulásod oka? - kérdeztem némiképp kedvesen.

 

 

Ő kivette a cukorgolyót a szájából és… nem hiszem el! Elkezdtek potyogni a könnyei.

 

 

- Ez nem jó nyalóka! - szipogta - Ez málnás… én epreset szeretnék!

 

 

Ezt nem hiszem el! Most készültem ki teljesen. Már az is lényeges, hogy milyen ízesítésű izékét vesz a szájacskájába! Eddig nem nézte, hogy éppen milyet evett. Mindegy volt, hogy kólás, citromos, epres, narancsos, málnás, almás vagy bármilyen. Nyalóka volt. Az volt a lényeg, hogy legyen egy pálcika benne, amit meg bír fogni.

 

 

- És miért nem kérsz meg valakit, hogy hozzon neked epreset? - kérdeztem meg csak úgy kíváncsiságból, mert nagyon nem értettem a dolgot. Itt rohangál körülöttünk vagy 25 ember és ő pont hozzám jön, amikor tudja, hogy ilyenkor marha elfoglalt vagyok.

 

 

- Én kértem, de nincs. - és már az orra is csorog neki. Behalok menten. Egy nyalóka miatt vágott ekkora balhét.

 

 

- Mi az, hogy nincs?! - néztem hülyén.

 

 

- Megettem reggel az utolsót is… - motyogta csendesen lehajtott fejjel.

 

 

- Jézusom! - kiáltottam fel - Maya! Te nem vagy normális! Egy nap alatt elpucoltál egy egész kartondoboz epres nyalókát?! - szinte már sikítottam.

 

 

Ezt is csak ő képes kihozni belőlem. Kivételes érzékkel képes egy pillanat alatt kikészíteni, úgy, hogy jóformán semmit sem tesz. Ez Maya.

 

 

- Aiji! Lécci! Epres nyalókát akarok! - kezdte el rángatni a kezemet.

 

 

- Maya nem érted? 30 perc múlva kapunyitás! A rajongók már majdnem szétszedik az ajtót! - és éppen akkor kezdtek el dörömbölni a vastag fémajtón. Közben a nevünket skandálták valami iszonyatos hangerővel. Ami meglepő volt számunkra az viszont az volt, hogy nem csak lányok, hanem fiúk hangját is ki lehetett venni az ordításból.

 

 

Jó kis koncertnek ígérkezik.

 

 

- De… - kezdte újra és rám nézett azokkal a hatalmas boci szemeivel, amikben olyan nagy könnycseppek csillogtak, mint egy üveggolyó.

 

 

Én meg elröhögtem magam. Gyorsan előkotortam egy zsepit és az arcára tapasztottam.

 

 

- Először is töröld le a taknyot a képedről. - adtam ki az utasítást - Ha vársz 5 percet, utána szerzünk neked epres nyalókát. - simogattam meg a fejét, mire végre elmosolyogta magát.

 

 

Ezt a Maya-t szeretem a legjobban. A kawaii kiskölyköt, aki egy nyalókáért bármire képes lenne. A hiperaktív kismókust, aki végig ugrál egy koncertet zokszó nélkül, utána még arra is van ereje, hogy a turnébuszban csinálja a fesztivált. Olyankor az a túlzott energia, ami benne fellelhető, ránk is átragad és jó kis afterpartyt kerekítünk magunknak út közben.

 

 

Maya engedelmeskedett, majd a semmiből feltűnő sminkes-lány kezelésbe vette, közben én befejeztem a hangolást.

 

 

Még volt kemény 20 percünk a koncertig, így a hátsó ajtóhoz sunnyogtunk és kézen fogva kiléptünk a szabadba.

 

 

- Most nagyon csendben maradsz! - suttogtam oda neki, de látszott rajta, hogy nagyon élvezi ezt a kis kiruccanást és nehezére esik csendben maradni, így fél kézzel befogtam a száját.

 

 

A közelben láttam egy buszpályaudvart, így oda vettük az irányt. Még szerencse, hogy előre váltottunk pénzt egy esetleges vásárlásra, így azzal már nem volt gondunk.

 

 

Csendesen lopakodtunk át a hatalmas parkon, közben megcsodáltuk a tömeget, ami a mi nevünket skandálva várakozott a megváltó kapunyitásra. Meg is lepődtünk, hogy egy ilyen kis országban ilyen sok rajongónk akad. Jól esik ez a magunkfajta zenészeknek. Nagyon jól! Ez azt jelenti, hogy Japánon kívül is érünk valamit az emberek szemében. Hogy vannak, akik úgy éreznek, mint mi. Vannak, akik hisznek bennünk és a zenénkben. Ezért éri meg zenélni.

 

 

Gyorsan átszaladtunk az úton és bevettük magunkat a pavilonba. Ott az első kisboltnál megálltunk és megvettük az összes epres nyalókát, ami megjegyzem nem volt éppen könnyű, ugyanis az eladó nemhogy japánul, de angolul is alig tudott.

 

 

- Aijiii! Ez nem elég! - kezdett rá megint Maya  Ez…

 

 

- Rendben! - sóhajtottam és mentünk is tovább a következő kisbolthoz.

 

 

Ott is ugyan úgy jártunk, mint az előzőnél, avval a különbséggel, hogy itt az eladónak már csak fel kellett mutatnunk egy darab epres csodát és már tudta is, hogy mi kell nekünk. Ott is felvásároltunk mindent.

 

 

- Van még 10 percünk. Menjünk. - emlékeztettem Maya-t, aki egy epres csodagömbbel a szájában bősz bólogatásba kezdett és veszettül vigyorgott is hozzá.

 

 

Meg kell mondanom, hogy az egész pályaudvar hülyének nézett minket. Bár mondjuk nem egy mindennapi látvány, hogy két japán srác kissé feltűnő ruhában, kisminkelve és kézen fogva rohan két nagy szatyor nyalókával a park felé.

 

 

De erre most nem adtunk.

 

 

Mire visszaértünk a klubhoz, már javában énekelte a tömeg a 88-t. Ez nagyon jól esett.

 

 

Fentebb a lépcső felől is ismerős dallamok szűrődtek le. Talán szólok majd Rukinak, hogy megérné eljönni ide is egy európai turné alkalmával. Nagyon szépen csengett a Cassis annak a sok lánynak a hangján. És nagyon szép japán kiejtésük volt. Majd koncerten megénekeltetjük őket.

 

 

Még elgyönyörködtünk a tömegben egy kicsit, utána a hátsó ajtóhoz somfordáltunk és ismét az épültben voltunk. Még időben érkeztünk, ugyanis a tömeg éppen visszaszámlálhatott. Sajnos nem értettük, hogy mit mondanak, bár meg kell, hogy mondjam, szép ez a nyelv. Csak nehéz.

 

 

Maya lepakolta a csomagot, majd hagyta, hogy a fodrász és a sminkes igazítson egy utolsót a megjelenésén, ahogy rajtam is eszközöltek egy kis igazítást.

 

 

 

 

 

- Köszi Aiji! - ugrott a nyakamba egy hálás és boldog Maya a színpadra lépés előtt talán 15 perccel.

 

 

Ha másért nem is, de ezért megérte vállalni a kockázatot. Maya mosolya a legszebb a világon. És ezt most nem azért mondom, mert meleg lennék, ugyanis nem vagyok az. Egyszerűen így gondolom. És az a fogszabályzó… olyan kis aranyos, pajkos kiskölyök pofit kölcsönöz neki…

 

 

Lassan kezdünk. A tömeg már felváltva skandálja a nevünk és az egyik számunk címét….

 

 

 

Rock, rock the LM.C ~ Ma-ya~ Ai-ji~

 

 

 

És 10 perc múlva mosolyogva vonulunk fel a színpadra, hogy egy emlékezetes estét nyújtsunk azoknak, akik csak miattunk jöttek el ide.

 

 

De az biztos, hogy ezt a napot én sem fogom egyhamar elfelejteni. Főleg a menedzser fejmosása miatt sem!

 

 

Azért emlékbe elraktam egy nyalókát, és egy 1000 Ft-os bankjegyet. Azt is látni véltem, hogy Maya is ugyan így tett.

 

 

Ide még biztos visszajövünk egyszer.

 

 

 

Írta: Chaos Sama

Súgó Még nincs hozzászólás.