Éjszaka

Vannak éjszakák.

Éjszakák, mikor Aiji arra ébred fel, hogy hiányzik mellőle a megszokott test melege, hogy a tenyere csak a lassan kihűlő lepedőt tapintja, és hiába hunyorog, a sötét szobában nem tudja kivenni maya körvonalait.

Az ilyenkor támadt űrt egy pillanatra kétely és bizonytalanság tölti be, és Aiji soha nem vallja be magának, de fél. Aztán meglátja az erkélyen egy szál pólóban álldogáló alakot, és megkönnyebbülve ereszti ki a tüdejében rekedt levegőt. Felkel, kinyitja az ajtót, és a másik mögé lép. Nem szól egy szót sem, csak karjait derekára fűzi, egészen hozzásimul, és megpróbálja átadni a takaró alól lopott hőt. A szőke férfi tagjai már egészen elgémberedtek a hidegtől, de ő ezt eddig észre sem vette… most mégis jóleső sóhajjal hajtja hátra a fejét, rá Aiji vállára, és beburkolózik ebbe a megértő hallgatásba.

Mert voltak éjszakák, mikor maya hosszan bámulta az város fényeit, és valamire olyasmire gondolt, amiről Aiji nem merte kérdezni – a csönd legalább nem fáj.

Mégis, ha megszólalna…

 

Szűkölve araszolt hozzá egyre közelebb és közelebb, a fájdalom szült minden egyes mozdulatot. Gyűlölte őt, hogy ezt teszi vele, meg akart szabadulni ettől a lecsupaszított, megalázó kíntól… de a távolság ugyanúgy égetett, ahogy a gyengédnek szánt érintések.

- Semmi baj… - a hangja nyugodt volt és valahogy mégis játékos… végigsimított az arcán, elmaszatolva ezzel a könnyeket, a festéket. – Mint egy panda… na, ne sírj már!

Nevetése dallamos, a hosszú ujjak pajkosan bújtak a szőke tincsek közé, a fülcimpáját cirógatták, mintha csak egy kedves cica lenne, aztán az ölébe húzta, és megnyugtató szavakat duruzsolt a fülébe.

Ő pedig, a vágytól zsinóron vezetett marionett bábú, a nyaka köré fonta a kezét, és elhitte, elhitte hogy másnap már nem csak egy játék lesz, hanem tényleg valaki… akit még talán szeretni is lehet. 

 

…szavai akadozók, elhalóak lennének, sokszor tartana nagy szünetet. Talán csak azért, hogy összeszedje a gondolatait, vagy talán azért, mert túl fájdalmas visszagondolni a múltra, amit soha nem hagyott egészen maga mögött. De elmondaná, a kezdetektől…

 

Miyavit nem lehet elítélni a tettei alapján, ő csak… ő csak a saját korlátait próbálgatta. Hogy ez a szárnyalás mások fájdalmából táplálkozott? Végül is csak egymás mellett állunk, ha átlépjük a saját határainkat, önkéntelenül is máséba ütközünk, és hát ehhez is kell egyfajta bátorság… bátorság, vagy nem tudom, kíváncsiság.

Miyavi a végtelenségig tisztában van önmagával, de nem volt ez mindig így, szépen lassan kellett felépítenie azt fellegekbe vesző tornyot, melynek tetején többé már nem egy ember, hanem egy isten áll… egy kegyetlen gyerekisten, aki csak nevet a szenvedésen, mert ő nem tudja mi az.

Kíváncsi volt, meddig mehet el, meddig feszítheti azt a bizonyos húrt – és nehezen tudok elképzelni egy olyan világot, ahol valaki nemet mond neki.

Mert.

Miyavi az. Aki.

Aztán egy nap a húr, ami én voltam, egyszerűen csak elpattant. 

 

… a végéig. Őszintén. Kegyes hazugságok nélkül.

De Aiji nem kérdezi, mert kérdés nélkül is is,meri a választ.

Aiji nem érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy megküzdjön Miyavi szellemével, nem meri a jelenbe rángatni, mert a múlt ugyan fáj, mély sebeket hagyott, de az már csak… volt.

Egy pillanatig féltékeny, olyan szorosan öleli magához a szőke férfit, ahogy csak tudja, aztán a keserűség elszáll, és valami békés bizonyosságnak adja át a helyét.

Mert vannak éjszakák, amikor a szavak nélküli bizalom szorosabban köt a másikhoz, mint a legőszintébb szerelem.

 

 

 

Írta: Oriole

Súgó Még nincs hozzászólás.