Vihar

(a fic a mai vihar alatt íródott (2010. 06. 14.)… igazán kreatív a cím, nemde? xD)

 

 

 

Néhány perccel ezelőtt még szabályosan izzott rajtam fekete, egyrészes fellépő ruhám, amit maya dizájnolásának köszönhettem. Most pedig… az egyik koncertező helyünk hátsó kijáratánál támasztom magam, és az egyre inkább szakadó esőt bámulom.

 

 

Nagyon szeretem a viharokat. Ilyenkor érzem igazán szabadnak magam, az eső hangja pedig simogatja idegeimet. Alapból nyugodtnak és ridegebbnek mutatkozom, de az az igazság, hogy közel sem ez a helyzet. Senki sem tudja rólam, hogy belül nyugtalan és szorongó vagyok, hogy látszólagos érzéketlenségem csak egy tökéletes álca, ami leplezi ezen tulajdonságokat. Talán a büszkeségem nem engedi, hogy akárki előtt felfedjem az igazi énem, talán csak az emberi kegyetlenség elleni védekezés miatt teszem… még én magam sem tudom. Csak egyetlen ember ismer igazán. Neki hajlandó voltam megnyílni… na nem mintha tehettem volna mást, hisz Ő olyan izgága, hiperaktivitás terén nem ismer határokat és néha kibírhatatlan. Talán épp ezért, hamar hozzáférést kapott legféltettebb titkaimhoz. Mellette gondolkodás nélkül cselekedtem. Csak neki engedtem meg, hogy így lásson.

 

 

Gondolataim közül egy sikoly ránt vissza a valóságba. Egy olyan éles és hirtelen hang, ami még az ég robajain keresztül is áthatol. Egyből tudom, hogy kihez társítsam.

 

 

- maya… - suttogom elhalóan, és tekintetemmel Őt kutatom, a széltől szinte kicsavarodó fák és bokrok között.

 

 

Alig lehet kivenni valamit is az eső sűrű függönyén át, így gyors elhatározásra jutok. Szinte kivetem magam az ajtón, és futó léptekkel indulok keresésére. Egyre csak ordítom nevét, de semmi. A másodpercek múlásával félelmem is egyre nő. Fogalmam sincs, hogy hol keressem és, hogy mi lehet vele. Ha elvesztem, azt nem élem túl.

 

 

- Nem, nem veszíthetlek el! - kiáltom a viharba, és tehetetlenségemben térdre esek. - maya, merre vagy?

 

 

- Ai… Aiji… - hallom valahonnan távolról törékenynek tűnő hangját és arra fordítom fejem, amerről sejtem, hogy jön.

 

 

Kis időbe telik, mire észreveszem a szőke, leomló tincseket. Maya egy bokor aljában kuporog és remeg, mint a nyárfalevél… nem is csodálom. Szinte biztos vagyok benne, hogy sír, de az eső gondosan magába olvasztja könnyeit.

 

 

- maya! - kiáltom, miközben talpra küzdöm magam és megindulok felé. Az utolsó pár métert már futva teszem meg, majd elé érve megállok és lehajolok hozzá.

 

 

- Te akkora egy idióta vagy, hogy keresve sem találhatnék nagyobbat. - lehordásnak szánom szavaim, de a végére egészen ellágyulok és apró, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem.

 

 

Kisöpröm sártól mocskos szőke tincseit arcából, és kicsit megcirógatom. A következő cselekedetemen már magam sem tudok kiigazodni. Álla alá vezetem kezem és kissé megemelem fejét. Ajkaimat az övéire illesztem, és lágyan megcsókolom. Fel sem fogom igazán, hogy azonnal viszonozza… csak az jár a fejemben, hogy mennyire megkönnyebbültem. Két kezem közé zárom kipirosodott arcát és elmélyítem a csókot. Nem telik el sok idő, nyelve már egyre vadabb keringőt jár az enyémmel, miközben kezeit átkulcsolja nyakamon. Én távolodom el először, levegőhiánnyal küszködve. maya szinte azonnal kapna utánam, de bevillan, hogy még tisztáznunk illene egy-két dolgot. Elfordítom fejem.

 

 

Most meg csak pislog rám a nagy, kerek szemeivel… jellemző. Még engem is majdnem meghat, így kielégítem kíváncsiságát.

 

 

- Mit keresel kint, ilyen időben? - susogom fülébe, amitől megremeg.

 

 

- Hát, az úgy volt… - kezd bele mondókájába rekedtes hangon -… hogy át akartam ugrani valahova egy pár nyalókért…

 

 

- Várj, a többit kitalálom. - vágtam szavába. - Talán eltévedtél? - simítottam végig halántékomon, reflexszerűen.

 

 

- Aiji! - csapott a vállamra és megrovóan nézett rám. Még így is annyira aranyos volt, hogy teljesen bele tudtam magam képzelni a fangörlök helyzetébe.

 

 

- Hallgatlak. - vontam fel szemöldököm várakozóan, ügyet sem vetve előbbi mozdulatára.

 

 

- Szóval… útközben összeakadtam pár rajongóval, így a bokrok segítségével próbáltam észrevétlen maradni… és pont itt ért a vihar. - mutatott tartózkodási helyünkre szipogva.

 

 

Ahogy képzeletemben megjelent a rejtőzködő maya, megengedtem magamnak egy prüszkölésbe fojtott nevetést.

 

 

- Ez egyáltalán nem vicces! - duzzogott csípőre tett kezekkel, majd hirtelen megfontolásból arcom felé lendítette az övét.

 

 

Én persze már számítottam erre. Nem lehetett nem észrevenni, hogy végig a számon legelteti szemeit. Időközben kibontottam egy nyalókát, amit korábban vettem neki, és mielőtt belemarhatott volna ajkaimba, tökéletes időzítéssel az arcába ékeltem.

 

 

Először megilletődött, majd rövidesen csócsálni kezdte az édes gömböt.

 

 

- Khöfi Aiji! - nézett rám hálásan. - Epref-tejfínef… a kedvenfem.

 

 

Olyan aranyos volt, hogy nem bírtam tovább nézni.

 

 

Míg maya élvezte a nyalóka adta örömöket, megállapítottam, hogy az eső már jó ideje alábbhagyhatott… és mi észre sem vettük.

 

 

- Jöjjön Hime-sama, át kell öltöztetnem. - tápászkodtam fel ravasz mosollyal, majd karjaim közé kaptam a kijelentésemtől és a nyalókától fuldokló mayát.

 

 

Lágyan meglapogattam a hátát, aztán hirtelen egy nyalókát éreztem a számban.

 

 

- Ezt a szolgálataiért. - vigyorgott a képembe egy ázott maya.

 

 

- Hidd el, neked több szükséged lesz rá… - vágtam vissza érdekes elképzelésekkel a fejemben, mire maya egy nyikkanás nélkül visszavette az édességet.

 

 

Tudja, hogy hiába ellenkezne… és persze nem is igazán akarna.

 

 

Miközben az épület felé lépdeltem és Őt néztem, az a gondolat fogant meg bennem, hogy most már van még egy dolog, amiért szerethetem a viharokat.

 

 

 

Írta: Kael

Súgó Még nincs hozzászólás.