From minute to minute

(összefüggő történetek)

 

 

Néma kívánságom...

 

 

Hat hónapja. Ennyi ideje vagyunk együtt. Egyeseknek ez nem sok, viszont nekem, akinek ez az első kapcsolata, rengeteget jelent. Hiszen ő az, akinek a hangjától szelíd és kedves suttogássá válnak a gondolataimban sikoltó, maró mondatok.

 

Nekem ő már olyan, mint egy drog… Ha már egyszer hozzá láncolódtam nem tudnék többé élni nélküle. Függő lettem… Nagyon kell a szó, amit fülembe suttog, és szája melege, amint végigfut arcomon.

 

Kevés ilyen kellemes pillanatunk van. Aijinak ott vannak a haverok is, akikkel muszáj időt töltenie… Én nem szeretek velük lenni. Csak vele. Még ha olyan keveset is.

Nem kérek tőle nagy dolgokat, nem kérem a csillagokat vagy a holdat. Csak egy kis apróságot, ami nekem mindent jelenthet.

Csak ennyi; egy csodás perc, csak ő meg én, egy röpke kis pillanat, ami az enyém…

 

Talán ez most pont az - simítottam kezem nyugodtságtól kisimult arcára, majd csókot nyomtam lehunyt pilláira.

 

 

Te és Én, a felhők, na meg a feledékenység...

 

 

- Az ott… Nyalóka alakú!

- Határozottan nem!

- De!

- Nem!

- Nézd meg jobban! Nya-ló-ka!

 

Sóhaj.

 

- Megmutassam neked mi az, ami tényleg nyalóka alakú?

 

A hangján hallani, hogy vigyorog. Rá sem kell néznem, hogy tudjam.

Hihetetlen, hogy egy ártatlan kis felhőnézegetéshez is perverz dolgokat tud hozzáfűzni.

Gyönyörű…

Vagy csak én vagyok túl feszült.

Lógunk… Az iskolából. Miért? Oka nincs.

Nem tudom mi üthetett belé - egy szó nélkül cibált el, még becsöngő előtt.

Nem mintha bánnám, csak nem értem; mi ez így hirtelen?

 

- Baj van? - fölém magasodik, szomorú, tehén szemekkel mered rám.

Igen, baj van. Furcsa vagy.

- Nincs. - így mindenki boldog. Te is, Én is. Vagy lehet, hogy még sem?

- De van, látom! - orrát orromhoz dörgöli. Tudja, hogy szeretem, ha ezt csinálja. De belőlem akkor sem szed ki semmit. Nem tud. Nem kell… Mert nincs mit. Neki kéne valamit mondania.

 

Alkaromra tornázom magam, szája az enyémeket súrolja - mosolyog.

Összezavar.

Sóhajtok, nyelek, még egyet sóhajtok, a szemeibe nézek.

- Furcsa vagy. - kimondtam. Szemrebbenés nélkül, hallhatóan.

- Én?

- Igen, te.

- Nem is... - elhúzza a száját, elhúzza a beszélgetést.

- Akkor miért vagyunk itt?

 

Csend. Szinte hallom, ahogy kattognak a kerekek a fejében - gondolkodik. Aztán szemei felcsillannak, rám néz értetlen tekintettel. Ugyanilyennel reagálok - még mindig -, nem értem, mi van.

- Nem tudod? - hitetlenkedve figyel, én szintén őt.

Szóval tudnom kellene. Mit is? Gondolkodok, vagyis próbálok, de semmi nem jut eszembe, amit kapcsolhatnék ahhoz, hogy elrángat az iskolából a parkba, hogy a felhőket nézegessük.

- Nem tudod… - sóhajt. Nem szomorúan, nem megkönnyebbülve. Még mindig hitetlenkedve.

 

Fejét hátra hajtja, felnevet - direkt szívat? - visszanéz rám, most már vigyorogva. Megkoccintja fejem öklével, aztán csókot ad, röpke, de forró csókot.

- Boldog születésnapot.

 

Hülye vagyok…

 

 

 

Írta: Sumii-chii

Súgó Még nincs hozzászólás.