It's your note

- Te mit csinálsz még ilyenkor?

- Dolgozom. Csukd be magad után az ajtót. Kérlek.

- Tedd le azt a gitárt! Most! Nézd meg, már a kezed is remeg.

- Mert gyorsan pengettem - felelte Aiji, mély sóhajtás közepette. - Maya, menj ki!

- Egyáltalán miért erőlteted ennyire? Már készen van az album, a kiadó pedig megmondta, hogy nem kell bónusz szám!

- Jól jöhet még később, és most amúgy is benne vagyok a dalszerzésben. Hajnali négy óra van, menj, írj ki valamit twitterre aztán menj aludni!

- De Aiji, …

- Hagyd abba! - förmedt rá akaratlanul is. - Ne haragudj, kérlek! De ezt még…

Maya nem várta meg a mondat végét, becsapta maga mögött az ajtót, ami a hangszigetelés miatt nem adott túl sok drámai aláfestést a szituációnak.

„Legalább tényleg becsukta.” - dörmögte magában Aiji. Már egy hete dolgozott ezen a dalon, ami igen csak hosszú idő, ha figyelembe vesszük, hogy napi tizenöt-tizenhat órát szánt rá. Egy kezén meg tudta számolni, hogy hány órát aludt az utóbbi időben. Mentségére szóljon, megpróbált ő aludni, de egyre csak az zakatolt a fejében, hogy ennek a dalnak kész kell lennie minél hamarabb.

 

Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy ő írt egy szöveget, és nem Maya. A sorok először alig pár szótagos kis foszlányok voltak, mert még be sem fejezte az egyiket, mire jött a másik, és nem akarta elfelejteni. Miután viszont kiforrt a szöveg, rögtön meghallotta mögötte a zenét. A dallamok is ugyanúgy alakultak ki, mint a sorok. Lassan, darabokban, míg végül kezdett összeállni az egész. Már csak egy apró lépésnyire volt a tökélytől. A dobokat már korábban felvette. Egyszerű, nyers, halk ütemek, melyek szorosan lüktettek a dallal.

 

Még egy hang. Egyetlen hang. De az olyan hang, ami szívbe markol, áttapos az emberen, kiszakítja ebből a dimenzióból, és oda juttatja, ahol együtt rezeghetnek. Olyan hang, ami akkor fáj igazán, édesen, mikor elhallgat. Ezt a hangot kereste két napja. A puzzle közepe, amitől értelmet nyer végre az egész.

Maya hátast fog dobni. Hátast kell, hogy dobjon!

Már nincs sok ideje. A holnapi koncertre meg kell lennie! Minden harmóniát végigjátszott, még kakofón hangokat is kipróbált, de egyszerűen nem jött elő az, aminek kellett volna.

 

És megtalálta! Erre az egyre nem gondolt, de véletlenül sikerült. Ez így a legtökéletesebb. Az Élet, vagy a Sors adta áldását a dalra. Aiji megteremtette a tökéletes tökéletlent, és a természetfeletti odatette a pontot. Azonnal kinyomtatta a kottákat, és csak reménykedett benne, hogy elsőre el tudják játszani a koncerten, mert nem akarta gyakorolni, hiszen akkor elveszne a varázsa.

 

 

***

 

 

- Nagyon szépen köszönjük! - ordította Aiji a mikrofonba, miközben még az utolsó akkord rezgett a levegőben. - Tudjátok, két okból is különleges ez a nap. Az egyik, hogy újra itt játszhatunk előttetek. Budapest, de csodás! - az utolsó mondatot magyarul ejtette ki a száján, s utána hosszú másodpercekig nem jutott szóhoz a közönség sikításától. - A másik pedig a mai dátummal kapcsolatos. Július harmincadika van srácok, Maya ma tölti be a harminckettőt! - az előzőnél talán még komolyabb hangorkán kerekedett. - Az én ajándékom a következő dal lenne, ami alatt Mayának semmi más dolga nincs, csak hallgatnia. Maya, kérlek, beleülnél az egyik biztonsági nyakába?

A kérdezett még elpirult arccal, értetlenkedve nézett Aijira, de jelezte az egyik nagydarab, kopasz úriembernek, hogy mit is szeretne. Aiji odament a színpadon maradt tagokhoz, és odaadta a hangszerükhöz tartozó kottákat. Gyorsan elcsettintette a dobosnak az ütemet, majd odaszaladt Maya árválkodó mikrofonjához. Maya szemébe nézett, és:

- Ike ike… - szólt, és lepengette az első akkordot. Érzékei eltompultak, alig hallott valamit a zenéből, de ez boldoggá tette. Pont ezt akarta. Nem nézett a kottára, érezte, hogy minek kell jönnie. Szerette volna látni Maya arcát, de a szeme alatt lévő izzadságcseppeken visszatükröződtek a reflektorok fényei, melyek teljesen elvakították. Most jön, most jön a szöveg. És énekelni kezdte. A francba az egésszel, látni akarja Mayát! Kiszállt egy taktusból és letörölte az izzadságot, ami mostanra könnyekkel is keveredett.

 

Ott ül, ártatlan arccal, nagy, szomorú kutyaszemekkel, melyek csillogtak a nedvességtől. Igen! Érti, hogy mit akar üzenni neki! Az egyik kezét Aiji felé nyújtja, és a levegőt markolássza.

Mindjárt vége a dalnak, most kell odafigyelnie, ezért az egy szóért és ezért az egy hangért dolgozott éjt nappallá téve! Nem ronthatja el.

- Aishiteru - suttogta a mikrofonba. „Várj, Maya, várj még! Most jön a te hangod!” És megpengette. Óráknak tűnő másodpercekig tartotta, míg végül elhallgatott a húr. Aiji visszazuhant a régi dimenzióba. Elgyengült. Levette a gitárt a nyakából, óvatosan a földre helyezte. Tett két kétségbeesett, tántorgó lépést, de nem bírt tovább talpon maradni, minden ereje kiveszett. Kegyetlen lassúsággal esett be a dobok közé.

 

 

***

 

 

Maya puha kezét érezte az arcán. És újra. És újra.

- Kelj már fel, hallod?! Nem vagy vicces! - kiabálta Maya, elcsukló hangon.

- Nem éppen erre a fogadtatásra számítottam - mosolygott Aiji, még meglehetősen kábán.

- Te nagyon hülye! - mosolyodott el végre Maya, s egy aprócska csókot lehelt Aiji szájára, aki még így, tompán is érezte a sós könnyeket a puha, remegő ajkakon.

 

 

 

Írta: Levian Fry

Súgó Még nincs hozzászólás.