Fever

Egy hirtelen tavaszi zárpor csapott le Tokióra. A zsúfolásig telt utcák szokásos nyugodt hömpölygése egy csapásra megváltozott. A felkészültebbek esernyőket húztak elő a táskájukból, mások egy magukkal hurcolt újságot vagy épp a táskájukat tartották a fejük fölé, s mindenki szaporázta a lépteit. Azok, akiknek nem volt épp sürgős dolguk, behúzódtak egy-egy kávézóba vagy erkély alá. Voltak, akik türelmetlenül nézelődtek fel az égre, s akadtak, akik zavartalanul folytatták megkezdett csevegésüket a barátaikkal vagy azzal, aki épp velük volt. Aiji bosszankodva vette tudomásul, hogy már megint nem hozott magával esernyőt, annak ellenére, hogy tudta, mostanában gyakoriak az ilyen futó záporok. Gyorsan mérlegelte magában, hogy kockáztasson egy tüdőgyulladást és folytassa útját a zuhogó esőben, vagy inkább várja meg, amíg eláll. Végül lemondóan sóhajtott és beállt egy árkádos üzletsor védelme alá. Kelletlenül levette a napszemüvegét, amivel álcázni igyekezett magát. Most úgyse figyel rá senki, az idő viszont meglehetősen beborult és amúgy is kövér esőcseppek lepték el a szemüveg lencséjét. Türelmetlenül dobolni kezdett a lábával, annak az új kislemezes számuknak a ritmusát, amiről pár óra múlva mesélniük kell egy televíziós műsorban. Jaj, csak nehogy elkéssen! Szinte már előre látta Maya kárörvendő vigyorát, ahogy a szeleburdi énekes konstatálja, hogy ez egyszer nem ő késett. Nem, nem fogja neki megadni ezt az örömöt.

 

Az eső rendületlenül szakadt, így Aiji unaloműzőként elkezdve végignézni az üzletsor kirakatait. Az első három csupa női divatszalon volt, majd következett egy játék- és egy édességbolt. Aiji tekintete az utóbbin akadt meg. A kirakat nagy része még tele volt hatalmas plüss szívecskékkel és egyéb, Valentin napról maradt dekorációkkal, de ezek mellett már a fehér szalagok és műrózsák is tekintélyes teret hódítottak maguknak. Hát persze! Hiszen holnap Fehér nap! Aiji elmosolyodott, eszébe jutottak a középiskolás emlékek, mikor komoly fejtörést jelentett, hogy eldöntse, melyik lány Valentin-napi honmei csokiját viszonozza e jeles napon. Ezen tűnődött, s magában vigyorogva tanulmányozta tovább az üzlet kínálatát. Ekkor azonban hirtelen eszébe jutott valami, ami pillanatok alatt kizökkentette a kellemes nosztalgiázásból. Amióta híres lett, minden évben töménytelen mennyiségű csokoládét zúdítanak rá a rajongók a szerelmesek napján. Mivel az LM.C háza táján amúgy is állandó és kissé túlzott édesség-felhalmozás van a sok Mayának érkező ajándék miatt, így Aiji legtöbbször egytől-egyig odaadományozza a saját nyalánkságait egy gyermekkórháznak vagy óvodának. Idén azonban van egy doboz bon-bon, ami még mindig ott hever az öltözőasztala fiókjában... Mayától kapta.

 

Aiji épp a gitárját hangolta, amikor az énekes odalépett hozzá és zavartan vihorászva átnyújtotta neki azt a bizonyos kis dobozkát. Ő egyszerűen nem tudta mire vélni a helyzetet, miután kinyitotta hosszú másodpercekig csak bámulta a kissé formátlan csokikat, majd összevissza beszélni kezdett Mayának olyanokat, mint hogy ki küldte ezt neki, valamint, hogy miért akarja az énekes rásózni a kevésbé étvágygerjesztő desszertjeit. Maya meg sem szólalt, csak az arca tükrözött végtelen csalódottságot, majd tíz perc múlva felmarkolta a mikrofonját és közölte, hogy elmegy ellenőrizni a hangbeállítást. Aiji megsemmisülve ült az üres szobában. Nem értette a helyzetet, csak azt tudta, hogy valamivel most aztán nagyon megbántotta a barátját. A nap hátralevő részében Maya érezhetően kerülte őt, ám az esti ünnepi koncerten olyan feldobódott volt, hogy Aiji egészen megkönnyebbült. Azonban, azóta is, pedig már eltelt egy hónap, csupán a színpadon állva érezheti azt, hogy minden a régi. A gitáros azonban fáradtságos munkával sikeresen elhitette magával, hogy neki az égvilágon semmi köze nincs barátja állandósulni látszó melankóliájához.

 

Most azonban egyszerre megrohanta újra a lelkiismeret furdalás és a kétely. Egyre szaporábban kapkodta a levegőt, s letaglózó erejű fájdalom hasított a szívébe. Minek áltatta magát? Maya gesztusa nyilvánvaló volt. És ő... ő erre mit csinált? Darabokra zúzta a szívét, majd még durván szét is taposta a szilánkokat. És mindezt miért? Csak, hogy ne kelljen szembenéznie valami olyasmivel, ami megijeszti. Ezt hívják gyávaságnak! Aiji magán kívül volt. Már nem tudott uralkodni magán, hisztérikusan kirohant az esőbe. Órákig bolyongott Tokió utcáin, közben a zápor is elhaladt. Bőrig ázott és rázta a hideg. Így ért oda a stúdióhoz, ahol a szó szerint viharvert kinézetével nem kis riadalmat okozott az LM.C menedzsmentjének körében. Már csak fél óra volt hátra a műsor felvételéig, s Aiji állapotát látva a szerkesztők is beleegyeztek, hogy ez egyszer Maya mellett Denki-man képviselje az LM.C-t. A menedzser pedig betessékelte a gitárost az autójába és hazavitte.

 

- Mi történt, Aiji? - kérdezte útközben jelentőségteljesen.

- Eláztam - hallatszott a válasz az anyósülésről.

- Erre magamtól is rájöttem - forgatta a szemét a menedzser. - De, tudod, az eső már két órával azelőtt elállt, hogy te megérkeztél. Merre jártál? És miért?

- Eltévedtem - felelte hosszú hallgatás után Aiji. - Megérkeztünk. Köszönöm a fuvart! Jó éjt! - mondta, azzal gyorsan becsapta a kocsiajtót és beviharzott a házba az további kérdések elől.

 

Bent lehámozta magáról a még mindig nedves ruháit, átöltözött és befeküdt az ágyába. Még mindig vacogott és a sírás kerülgette. Csapongó gondolatai még jó ideig nem hagyták aludni, ám végül győzött a fizikai kimerültség. Pár óra múlva kopogtatás hangjára ébredt. Félkómásan kitámolygott ajtót nyitni, s ahogy a kulcs elfordult a zárban, Maya berontott a lakásba.

 

- Úristen, Aiji, annyira aggódtam! Jól vagy? - hadart, miközben bezárta maga mögött az ajtót. - Ülj le! Így. Jaj, az egész interjú alatt csak te jártál az eszemben... Mondjuk, remélem, nem ezen fognak múlni a következő kislemezünk eladásai, mert akkor lehúzhatjuk a redőnyt. Borzasztó voltam... - Egy pillanatra elhallgatott. - De mindegy, ez az egész nem számít! Hogy vagy? Mi történt?

- Jól vagyok, Maya, nyugi... - felelte a gitáros nem túl meggyőzően.

- Most azonnal visszafekszel pihenni! - mondta, azzal elkezdte átráncigálni a hálószobába. - Próbálj még egy kicsit ébren maradni, én addig főzök egy jó forró teát, attól majd jobb lesz. - Mielőtt kiment még egy plédet is terített a paplanja tetejére.

 

Ahogy Aiji egyedül maradt a szobában, újra feltámadt benne a kínzó lelkiismeret furdalás. Elmondhatatlanul örült, hogy Maya itt van vele, de újra eszébe jutott a szívtelensége. Hogy lehetett ennyire vak? Nem tudta megvárni, amíg az énekes visszaér a teával, a lassan elhatalmasodó betegség erőt vett rajta és elnyomta az álom. Hajnalban egy köhögő roham ébresztette. Miután végre levegőhöz jutott, körbenézett a szobámban. Még sötét volt, nagyon korán lehetett. Mellette az éjjeli szekrényen egy bögre tea állt. Óvatosan beledugta az ujját, hogy megnézze meleg-e még. Már csak épphogy langyos volt. Azon gondolkozott, hogy kimegy és megmelegíti, ekkor azonban valami mocorgást érzett a lábánál. Csak ekkor vette észre, hogy Maya ott alszik, keresztben, Aiji térdét átkarolva. Egy másodpercre meglepődött. Lassan előrehajolt és a kezével kisimította a narancssárga tincseket az arcából. Annyira gyönyörű - futott át az agyán. Megrázta a fejét és gyorsan újra hanyatt dőlt. Miért gondol ilyesmire? Maya a barátja, ráadásul egy férfi...

 

Aiji a plafont bámulva gondolataiba merült. Maya évek óta az egyik, ha nem a legfontosabb ember volt az életében. Ő volt az, akiről tudta, hogy akármilyen éretlennek is tűnik a külvilág szemében, rá mindig, minden körülmények között számíthat. És ez fordítva is így volt. Bármit megtett volna Mayáért. Ez idáig észre se vette, hogy a nagyon erős barátság és a testvéri összetartás idővel átalakult köztük valami mássá. Nem, nem vette észre. Maya ellenben igen, sőt, a jelek szerint még Aiji érzéseit is jobban ismeri, mint ő a sajátjait. Megint felült, s remegő kezekkel végigsimított a lábainál heverő fiú arcán.

 

- Maya, olyan buta voltam - suttogta. - Annyira sajnálom...

 

Ekkor egy hirtelen ötlet futott át Aiji agyán. Nem sokáig gondolkozott rajta, óvatosan kihúzta a lábait Maya alól, előkotort egy nadrágot és egy pulcsit a szekrényből és kiment a szobából. Gyorsan magára kapta a ruhákat, megkereste a kocsikulcsát és lerohant a parkolóba. A szíve hevesen vert. Beszállva az autóba, rápillantott a műszerfal órájára. Négy óra hét perc. Tehát még csak az éjjel-nappalik vannak nyitva. Elindult a sosem alvó nagyváros kivilágított utcáin, s a legközelebbi ilyenhez hajtott. Az üzlet elég jól felszerelt volt, így fél órán belül Aiji egy csokoládéktól és különféle színes nyalókáktól roskadozó kosárral lépett a kasszához. Az eladónő nagyon kedves volt, feltételezve, hogy e korán kelő vásárlója Fehér napi ajándéknak szánja a rengeteg édességet, felajánlotta, hogy berakja neki egy dísztáskába.

 

- Esetleg nem vesz valami ékszert is mellé? - kérdezte a nő a pulton álló vitrinre mutatva, ami csak úgy roskadozott a még Maya stílusához mérten is nagyon nőies bizsuktól. - Egy szép medálnak például biztosan nagyon örülne a szerencsés kisasszony.

- Nem, köszönöm - vigyorodott el Aiji. - Ennyi lesz.

 

Hazaérve próbált minél halkabban visszalopózni a lakásba, ám a sok cukros papír csak úgy csörgött a táskában, Maya füle pedig elég jól ki van élezve az efféle hangokra.

 

- Aiji - hallatszott a motyogás a hálószoba felől. - Aiji! Hol vagy?! - váltott hisztérikus hangsúlyra, azzal kirohant a szobából. - Te meg hol jártál? Megőrültél? Beteg vagy!

 

Azzal Maya lendületesen betessékelte a szobába, a táskáját és az ajándékszatyrot, rájuk sem nézve, kikapta a kezéből és ledobta az ágy mellé. Gyorsan körbefordult, megragadta a gitáros székre dobott pizsamáját és a kezébe nyomta. Aiji közben engedelmesen levette a kabátját, majd leült az ágy szélére és maga alá húzta a lábait.

 

- Ugye tudod, hogy ezért magyarázattal tartozol! - nézett rá jelentőségteljesen Maya.

- Ha leülsz ide, mellém, elmondok mindent, amit tudnod kell. - Maya egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, de utána szó nélkül engedelmeskedett. Ezúttal ő nem értette a helyzetet.

- Hihetetlenül buta vagyok - sütötte le a szemeit a gitáros. - Egyszerűen én csak most jöttem rá arra, ami oly nyilvánvalóan ott lebegett az orrom előtt. Te bezzeg már tudtad. Sokkal hamarabb tudtad. Nem értem, hogy lehetek ennyire vak.

- Te... miről beszélsz? - kérdezte Maya teljesen összezavarodva.

- Szeretlek - nézett a szemébe Aiji.

 

Az idő ekkor mintha megállt volna egy pillanatra, még levegőt sem mertek venni. Pár másodperc múlva Aiji lehajolt, s felvette a földről az édességeket rejtő ajándéktáskát.

 

- Ez a tiéd - nyújtotta Mayának. - Boldog március 14-ét! Mondd, meg tudsz nekem bocsátani?

 

Maya meg sem tudott szólalni. Remegő kezekkel átvette a csomagot. Belenézett, ám ez alkalommal nem szentelt olyan nagy figyelmet imádott édességeire, mint ahogyan az megszokott. Ehelyett tekintetét újra a gitároséba fúrta. Aiji bizonytalanul előrehajolt, s kinyújtotta a kezét felé. Épp elérte a tarkóját. Lassan közelebb húzta magához, s félve megcsókolta. Ahogy Maya megbizonyosodott róla, hogy nem álmodik, hevesen viszonozta. Aiji erősen magához szorította, most már teljesen tisztában volt az érzéseivel.

 

- Ugye, nem vagy lázas? - kérdezte az énekes mosolyogva, mikor szétváltak. A kezével gyorsan ellenőrizte is. - Határeset. Feküdj vissza!

- Jól vagyok... És ugye tudod, hogy nem a láz mondatta mindezt velem? - nézett rá Aiji komolyan, miközben hanyatt dőlt az ágyon.

- Hát, nem tudom... reménykedem benne - felelte Maya, miközben betakarta a beteget és bebújt mellé. Aiji szorosan átölelte.

- Ne legyél buta! - mondta szeretettel. - Amúgy, remélem, nem fogod elkapni a náthámat...

- Nem tud érdekelni - vigyorgott Maya boldogan és újra megcsókolta.

 

 

 

Írta: Lydiaaa

Súgó Még nincs hozzászólás.