Már el is felejtettem, milyen jó érzés melléfeküdni, fogni a kezét, és szorosan mellébújni. De végül is, magamnak köszönhetem, hogy elfelejtettem...

Minden... minden csak egy ártatlan kérdéssel kezdődött. Nem tudhattam, hogy a szívemben rejtőző gonoszság újraéled bennem, majd körülölel, és végül túlnő rajtam. Nem tudhattam, hogy képtelen leszek ellenállni ennek a csábító rosszaságnak...


Gyönyörű éjszaka volt.. A csillagok megvilágították az egész égboltot, s mintha csak mi léteztünk volna ezen a világon... Ott feküdtünk a fűben, millió virág közt, s egymás vállára borulva, csak néztük azokat a ragyogó tárgyakat, amiket mi sohasem érhettünk el...

- Mondd csak, Aiji...
- Hmm... ? - kérdezte halkan, bár láttam, hogy egy álom kellős közepéről rángattam vissza a valóságba.
- Láttál valaha embert szárnyakkal?
Hirtelen kinyílt a szeme. Felült, megtörölgette szemeit, majd szomorúan lenézett rám.
- Láttam...
- Igazán? Én olyan boldog lennék, ha tudnék repülni...
Aiji arcán egy könnycsepp gurult végig, majd elmosolyodott.
- Maya, te sohasem fogsz repülni...
- Miért? - néztem rá kételkedve.
- Mert annak az embernek, aki szárnyakat szeretne, ölnie kell... Ölnie, mégpedig egy olyan embert, aki a világot jelenti számára... Annak az embernek, akit én repülni láttam, oly mértékű kín tükröződött az arcán, hogy azt hittem, belehal. De pont ez az, ami lehetetlen... Mivel gyilkolt, szárnyakat kapott, amikkel ugyan repülhet, de ezt a világot többé nem hagyhatja el... Minden reggel meghal, és este újjáéled, hogy ez a kegyetlen karma végezzen a lelkével. Így sosem lehet boldog az, aki repül, Maya...

Úgy hiszem, akkor még nem nőttem fel igazán, fogalmam sem volt róla, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Vagy az is lehet, hogy csak nem akartam tudomást venni ezen szavak súlyáról. Csak bámultam tovább a most már borult eget, majd elaludtam...

Aztán később minden olyan hirtelen történt... Csak megterveztem, és végrehajtottam. Annak az embernek a vére, aki mindig vigyázott rám, mindig mellettem volt, valahányszor bajban voltam, aki úgy csókolt meg, hogy abban a percben egész testemben megremegtem és minden pillanatban a magaménak akartam tudni... annak az embernek a vére most végigfolyik a hajamon, majd könnycseppként gördül végig az arcomon, hogy végül remegő kezeimet végleg ellepje és bemocskolja...
Élettelen szemei végig engem fürkésztek... Arcán csak a szomorúság, a csalódottság tükröződött. Annyira gyönyörű volt, még így is, hogy csaknem teljesen vér fedte.

Elengedtem a kezét, amit egészen idáig szorítottam...

Arcáról letöröltem a könnyeit, s egy kabóca bábot raktam jéghideg ujjai közé.
- Aiji, aludj úgy, mint ez a bogár, amíg nem találkozunk újra.
Azzal csókot nyomtam szemeire, s kitártam a bűn által szerzett, vétkes szárnyaimat.

Sohasem kaptam meg az áhított boldogságot... A lelkem darabokban hevert mocskos karjaimban. Istenem, hányszor haltam meg és éledtem fel azzal a tudattal, hogy nem vagy velem? De egy hosszú kor után, most újra foghatom a kezedet... Hogy voltál képes megbocsátani? Ki vagy te? Mért nem gyűlölsz?


Az a kabóca azóta szabad... Addig fogok élni, amíg rövid kis élete véget nem ér. Aiji, az utolsó percig szoríts magadhoz. Addig, amíg csak hangom utolsó foszlánya is téged hív...
 

Írta: maya

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.