- Maya, menj el!
- Aiji, bocsáss meg kérlek, nem fog újra előfordulni.
- Már nem tudom, hanyadik alkalom, hogy nevetség tárgyává teszel mások előtt.
- Aiji, ígérem, soha többet. Ne haragudj! Hadd aludjak itt ma, kérlek!
- Nem Maya, most nem fogod elintézni ennyivel. Menj innen! Ezt majd máskor megbeszéljük.

Maya könnyes szemmel csukta be az ajtót. A túloldalon teste megremegett, lába összerogyott, s az ajtónak támaszkodva a földre ült. Várta, hátha Aiji egyszer csak kitárja az ajtót, de erre nem került sor... Nem sokkal később, nedves arccal és vérző szívvel indult hazafelé.
Már majdnem hazaért, mikor két sötét alakokat pillantott meg a háza környékén. Tudomást sem véve róluk, elhaladt mellettük, de abban a pillanatban az egyik megragadta a karját, majd gúnyos mosollyal ránézett:

- Milyen aranyos vagy! Mit szólnál hozzá, ha szórakoznánk egyet?
Az alak a másikra nézett, aki erre megindult Maya felé, betaszigálta egy elhagyatott sikátorba, majd letépte róla a ruháit.
Ő pedig csak tűrte... Nem ellenkezett, még csak meg sem szólalt. Nem kiáltozott. Úgy érezte, elveszített mindent... az egyetlen olyan embert, aki mellett boldognak érezhette magát... és persze, mindezt az ő hibájából.

Az egyik alak ujjai hozzáértek. Maya keze ökölbe szorult, teste remegni kezdett, arca kipirult, de nem tett semmit ellene.
Zihált, nagyokat nyögött, fájt minden porcikája... de legfőképpen a szíve.

A távolban léptek zaja hallatszódott, ezek a léptek pedig egyre gyorsultak... Az a valaki minden erejével rohanni kezdett. A sikátor szélére érve nagyot kiáltott... Maya nevét...
Aiji volt az.

Olyan indulattal, haraggal, gyűlölettel az arcán, amilyet senki sem láthatott még rajta. Minden erejét összeszedve, öklével akkorát ütött a két alak arcába, hogy azok eszméletlenül zuhantak a földre, majd egyetlen szó nélkül a karjaiba kapta Mayát, és a háza felé kezdett futni. Úgy fogta őt, mint egy törékeny tollpelyhet, amit egy apró hangocska is millió darabra törhetne.

Hazaérve betette Mayát a kádba, majd felöltöztette és ágyba rakta. A szőke angyalka sokáig csak ült az ágyban, maga elé meredve, s sokszor gördült le pár csepp könny az arcán. Aiji csak nézte őt... olyan szemekkel, mint amikor megismerte.
- Annyira gyönyörű... - gondolta.

Végül nem bírta tovább. Odaült az ágya szélére és megölelte.
- Maya, könyörgöm, bocsáss meg. Én tehetek mindenről. Ha ott maradtál volna akkor, vagy hamarabb indulok utánad... ez most nem történik meg. Sajnálom!
- Aiji... - kezdte el Maya, de ahelyett, hogy mondott volna még valamit, inkább megcsókolta. A tetteket könnyebb megérteni, mint a szavakat, Aiji pedig már úgyis hallotta, milyen hevesen ver a szíve.

-  Sajnálom, de nem bírom magam visszafogni tovább - azzal ledöntötte Aijit az ágyra, kigombolta a nadrágját, s térdre zuhant előtte. Aiji nem ellenkezett. Nem mintha valaha is ellenkezett volna... Mindig engedte, hogy Maya azt tegyen vele, amit csak szeretne, s ő tett is mindig, egész éjjel.

Majd a hajnali napfény legelső sugarai rávilágítottak az egymás karjaiban nyugvó, reménytelenül szerelmes két férfira...
 

Írta: maya

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.